Fejes Endre, az osztályidegen
Csendes, dohogó sorok dühöngés helyett
Amikor az író szomorú, ne írjon, abból csak rossz művek születhetnek, int bennünket Flaubert, megvártam ezt az egy hetet, tíz napot, amíg a szomorúság az elkeseredést követően mosolyba megy át. Minden gyász vége a mosoly, előbb- utóbb megvigasztaljuk magunkat, győznek az enzimek, a vigasztaló őssejtek, a mindent-megmagyarázok-és úgy jó lesz nekem állapota. Most már itt lóg a mosoly a szám szélén, letörlöm, rákenem egy arra haladó kisgyerek arcára.
Azt írja a Magyar Nemzetben valaki, hogy Fejes Endre nincs. Vagyis ő maga van, biológiai értelemben van, dohányzik, issza a kólát, élővé olvadva a könyvespolcaival néz ki változó arcaival, mikor melyik filozófus könyve-könnye olvad el benne épp. Ő van. Az életműve nincs. Értékelhetetlen. Kiköpte az idő, és most ott szárad a járdán, amíg el nem mossa egy arra járó hajléktalan vizelete. Amit hittünk róla, az életműről, a regényekről, a drámákról – rosszul hittük. Mert íme itt van végre valaki, aki felvilágosít bennünket, elmagyarázza, hogy a kommunista rezsim kultúrpolitikája miként teremtett ilyen alakokat, mint ez a Fejes, a semmiből, az igénytelenségből felfújva, hogy aztán saját céljaira használja fel, felmagasztalja, az elnyomó rendszer szolgálatába állítsa. Szerencsére azonban jön a kor /a mai, a mienk/ jönnek örökértékű ítészek, és végre helyre tesznek mindenkit. Fejes Endrét és a hozzá hasonlókat például a szemétbe. Persze meg is védi őket, valamilyen szinten. „Nem voltak ők teljesen tehetségtelenek”, „nem tudtak róla, hogy nem alkotnak maradandót”, „elhitték a fennálló rendszernek, hogy érnek valamit” pedig állítólag egyszerű mesteremberek voltak legfeljebb, semmi több.Nem írom ide, ki mondja ezeket. Ennek több oka van. Egyrészt tizenöt évvel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy leírtam egy újságírónak a nevét, aki azt fejtegette, az ismert, azóta már Kossuth-díjas nagyszerű színésznőnk annak köszönhette karrierjét, hogy tudta, mikor melyik párttitkár nyitott nadrágja elé kell állnia – akkor is felháborodtam, és elküldtem az egyik rokonába.
Tizenkét év pereskedés lett belőle, beperelt, mert úgymond az én cikkem hatására nem lett belőle Budapesten női harisnyakereskedő. Mert egy tengerentúli ember rá akarta bízni a nevadai női harisnyanadrágok magyarországi képviseletét, de elolvasta a cikkemet, és elborzadva hősünktől, visszamondta a nagy lehetőséget. Felperes kiszámította, mennyi kár érte, hány harisnya maradt lábatlan, combatlan – és a magyar bíróság megítélte neki a kártérítést jogerősen. Papírok, megrendelések, igazolások nélkül, amúgy bemondásra. Felperes elkezdte végrehajtani a követelést, amikor a Legfelsőbb Bíróság lépett, és semmissé tette az egészet.
Nem! Nem! Nem akarok többet meghiúsítani üzleteket, nem akarom, hogy az új-funlandi süvegcukorgyárak elveszítsék legjobb magyar képviselőiket. Hogy árvák könnyei mossák lépteimet. Nem. Nem írom le. Egyrészt tehát ezért. Másrészt, mert nem érdemli meg, hogy leírjam. A papír se bír el mindent. Harmadrészt…nem tudom, Bandi, elfelejtettem, hogy hívják. Bocs.Bandi, osztályidegen lettél. Ma. És ne is csodálkozz ezen. Ha akkor mondták volna ezt, nevetünk.
Osztályidegen? Fejes Endre, akinél jobban senki nem ismerte az „osztályt”, azokat az embereket, akik a történelem lánctalpai alatt csikorogva próbáltak életben maradni. Osztályhaver voltál, és vagy. Munkásosztály. Hajnali arcok a villamoson, becsülettől csepegő arcok az ívhegesztők fénye felett. Kurvák kora hajnali mosolya a józsefvárosi vörösben. Öreg arcok a nyitott utcák kék folyosóin, ködben nevető álmok, hirtelen hangok a csatornákból, munkásszerelmek, emberszerelmek, mindenség-szerelmek, szerelmek mindenféle sztaniolba csomagolva. Ehető szerelmek, félrenyelt mondatok. És mi, tudatlan kamaszok, ifjak, ahogy olvastuk a sorokat, éreztük, átjárják a zsigereinket, természetes részeink lesznek, a befogadás boldogsága sírni kényszerített, hála volt, öröm, vigasz. Képesek voltunk huszonévekig hordozni ezt a tévedést, sőt, növeszteni. Hiszen minden akkori Fejes-sor a mindennapokban még dagadt bennünk, vagy csak észrevétlen támogatta bizonytalan immunrendszerünket, ki tudja, mitől védett meg bennünket. Ki tudja, a valódi tehetség beléd ívódott sorai miféle gyógyszerré váltak az ingatag értékű korokban. Ki tudja, hány igaz barátságot, hány őszinte-feledhetetlen pillanatot köszönhetünk nekik? Ki tudja, hány kézfogásomban-kézfogásunkban volt és van benne ez az életmű, Fejes öröksége, tenyérmelege?De ennek vége. Felvilágosítottak, Bandi. Egy országos lap helyt adott ennek a véleménynek. Mintegy sugalmazva, hogy a jelen irodalmi viszonyokban, térdig járva a zsenik között lássuk már tisztán a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek irodalmát. Nem kímélve élőket és holtakat. Egy országos lap rovatvezetője feltehetően tudta, hol ülsz, honnan figyelsz. Élve. És feldobott egy lapát földet. Vagy…nem, erre nem is merek gondolni. De mégis! Nem. De! Halkan mondom, magam elé suttogom, csak Te halld és én: lehet, hogy ezek nem tudják, hogy élsz?! Pszt! Ne szólj, lebukunk. Nincs baj.
Megyek az utcán, villamoson, ülök családom körében, hallgatom feleségem dohogását az esetről, ő is tud rólad mindent, és mindenki, akivel találkozom. Öreg színházi barátom, idősebb és fiatalabb lányom. Ők még félre vannak vezetve. Félrevezették önmagukat azzal, hogy elolvastak. Hogy Téged olvastak. És az a sok néző is a színházakban, aki a darabjaid szüneteiben ma is valami belső tisztulást, méregtelenítést érez. Ők úgy tudják, vagy, élsz, leszel. Voltál és éltél. Leszel és élsz. Legalábbis amíg mi létezünk.Ne bánd, osztályidegen lettél. Ez a mai „osztály” már nem azokból áll, akik hétköznapjaikkal összerakják a társadalmat. Azokból áll, akik ülnek rajtuk. Te az „összerakók” írója vagy. Akárki is dobálja felfelé a földet. Visszahull rá, a hülyéjére, belepi. Ez az osztály már nem a tiéd. És valami történelmi messzeségből hallom egy hajnali vonatról a hangot, ahogy kikönyököl a betört ablakon:„Osztály, vigyázz!”
Hívj fel, Bandi. Kérlek.
Készült: 2008. feb. 15., témakör: Jegyzet.