Pozsgai Zsolt író, rendező honlapja

A Zalai Újság 1921 január 26-i számában megjelent egy kis hír: „Eljegyzés. Szőlősy Mancikát eljegyezte Tüskés István. Minden külön értesítés helyett.”2009 novemberében hír Tüskés Tibor haláláról. Megtéréséről. Minden külön értesítés helyett. 1921 januárjában hasonló idő lehetett, mint most. Eljegyzés történt élettel, 2009-ben eljegyzés történt a halállal. Minden külön értesítés helyett. Valamikor az eljegyzés is egy életre szólt – a halál is egy életre szól.

Jártam Olaszországban Gargano félszigetén olyan temetőkben, ahol kis házakat építenek azoknak, akik elhagyták ezt a fajta létezést. A házakon ablakok, kapuk, a kapuk felett lámpácskák, a házak között utcák, terek, kis szökőkutak. Padok, ahol leülnek a rokonok, beszélgetnek, mögöttük házacskáikban figyelik őket bennük maradt halottaik. Gyerekek futkároznak a fehérre meszelt falak között, és virág, és távolabbról a tenger mormolása. Egyszer este is oda merészkedtem. Utcai lámpák égtek, sárga fényük volt, a kis városka utcái tiszták, gondozottak. Az egyik kis terecskén, egy padon a sárga lámpa fényében egy kamaszfiú és egy kamaszlány csókolóztak. Maguk mögött, körülöttük nagyapáik, dédapáik mosolyogva lesték őket. Azóta nem vagyok hajlandó látni mást a temetőkben, csak ezt. Házacskák, lámpákkal, ahonnan hallgatóznak a lakók. Mit mondunk róluk, hogy élünk. Kikukucskálnak az ajtórésen, mosolyogva nézik a futkosó unokát, hallgatják a csicsergő gyermekhangokba burkolózó tengert. Itt előttünk egy házacska, benne Szőlősy Mancika és Tüskés István. És mások is. Sokan. És most Tüskés Tibor. Leselkednek ki, bennünket néznek. Ne lássák, hogy szomorúak vagyunk, mert ők is elkedvetlenednek. Azt hiszik, valami bajunk van. Annak örülnek, ha minket is örülni látnak.

Ne vidd be a fájdalmaidat abba a házba. Oda csak megtisztulva, könnyedén lehet belépni. A csomagodban az itt hagyottak szeretetével. Társak, gyermekek, társaid, gyermekeid szeretetével, szerető emlékezetével. A boldog percekkel. Minden mást hagyj kint, én elviszem, Tibor. Hagyd kint, a mesterem vagy és voltál, kötelességem elvinni innen. Elvinni és elégetni a fájdalmakat. Mert fájt Neked, amikor legendás szerkesztőként eljuttattad a Jelenkort olyan színvonalra, ahová azóta sem talált vissza. Eljuttattad, és elvették tőled. És amikor már lehetett volna, hogy újra megkapd, nem nyújtották Neked. Neked, az egyetlennek, aki ezt megérdemelte volna. Létrehoztál a csodával határos módon egy könyvkiadót. És amikor azt hitted, egészen a tied, mert megérdemelted – asztalodhoz  ültettek a rendszerváltáskor a pártbizottságról egy jószándékú embert –de ezzel a könyvkiadódat is elvették tőled.  Teljesen mindegy, hogy később szerkesztővé nevelted, a fájdalom maradt benned, tudom. Fájt nyilván, amikor Kaposvárról utaztál Pécsre és vissza, hogy a Somogy kézirataival bíbelődj, bár az előd, a  nagy barát hagyatékát kívántad folytatni, ez feltehetően erőt adott. Hoztad-vitted az úton a híres mandulafát, nehéz volt cipelni, látta, akinek volt rá szeme. Vannak méltó díjak, méltó elismerések – fájt Neked, hogy ezek kuratóriumai rendre kihúzták neved a díjazottak közül. Azok a kuratóriumi tagok, akik nélküled, a munkásságod nélkül semmiféle polcra önmaguktól nem jutottak volna föl. Ezt a fájdalmat is add ide, és a többit is, amiről most nem beszélek, de amelyekről mi annyit beszéltünk. Maradj mosolygós magad, fájdalmak nélkül odabenn.

A nyugat nemzedékét a szerkesztők tették azzá, ami. Bármely, azóta nagy klasszikus költőnk csak bolyongó, elveszett lélek lett volna a honi irodalom könyvéből. Te alázattal szerkesztetted a valódi értéket, alázattal szolgáltad a tehetséget, mert azt hitted, ezzel tartozol nekik. Pedig ők tartoznak és tartoztak neked. Boldogan válogattál a tehetségek közül a hatvanas években, boldogan írtad róluk az elemzéseket, a könyveket, mindig másról, mindig másért. A legfontosabb időkben adtál menedéket a vacogó gondolatnak, a korban fázó igazi értéknek, magadra alig gondolva. A Jelenkorban, a Somogyban, a Pannonia Könyvekben. És megszállottan kerested a közelmúltban az értéket és tehetséget, nem tehetsz róla, hogy egyre nehezebb megtalálni. Nem volt könnyű sorsod, mert te egymás mellett emlegetted az értéket és ítéletet. Azzal, hogy érték mellé álltál, ítéletet mondtál. És azzal, hogy ítéltél, az értéket védted. Nem tetszik ez mindenkinek. Keveseknek tetszik az ilyen alapállás, az ilyen létezési forma. Mosolyoghatsz a kapuk mögött, Neked volt igazad. Százszor, ezerszer beigazolódott, és a „perc-emberkék” rendre eltűntek a megérdemelt feledésben. Te ott vagy a kortársakban, ott vagy Weöres egy-egy sorában, Kodolányi írói lázában, Csorba Győző leeresztett egyik vállában, Fodor levelében, és mindenki mindenjében, akihez valamiféle közöd volt. Irigylésre méltó öröklét. Bár nekünk jutna ilyen.

Elolvastad a megyei könyvtárban első drámámat, megkérdeztem, hova küldjem. Nem a pécsi színházat mondtad elsőre, ez fel is tűnt. Pedig ott volt, két utcányira. Valahová máshová, Zsolt, ahol nincs múltja, ahol nincsenek előítéletek. Küldje oda. Ismer ilyen helyet? Ahol talán még jóakarója is van? Különös egyezés, hogy pont Zalában volt ilyen hely, ilyen színház, ahonnan elindulhatott a pályám. Pécsett nem lettél díszpolgár. Ez fájdalom, hagyd itt. Elviszem. Nagykanizsa díszpolgárrá avatott. Hogy csodálkozhattál ezen! Kár, hogy nem láttam az arcodat, amikor ezt megtudtad. Minden, a valódi értékhez kötődő ember hazát, házat, otthont keres az értékben. Állandó otthonkeresésben voltál. És egyszer csak váratlanul oda nyújtják Neked. Szerettem volna akkor látni a szemedet. Szerintem ez a gesztus olyan lehetett Neked, mint Nagy László kézfogása, Pilinszky ölelése.

Nehezen látok már, azt mondtad, amikor legutóbb találkoztunk. Talán csak nem akartál látni. Szeretteidet láttad belül, elég az,  a külső világ érdektelen. A perc-emberkéket itt hagytad nekünk, és nem írtad meg, mihez kezdjünk velük.

Szombaton a Nemzeti Fórum országos gyűlésén voltam.  Nekem kellett szónokolnom, elmondani, hogy képzelem el a jövő irodalmi, színházi, filmes életét. Ahogy közeledett a felszólamlás ideje, eszembe jutottál. Arra gondoltam, mennyi belőled az, amit leírtam előre. Mennyi vagy bennem, mennyit adtál ahhoz, hogy néha meg tudjak szólalni. Én következtem volna, de a gyűlést vezető hölgy mielőtt megadta a szót, arra kérte a résztvevőket, egy perces felállással adózzunk Tüskés Tibor emlékének. Döbbenten álltam ott. Döbbenten és boldogan. Néma volt a terem, emlékeztek rád. Mindenki tudta, kire és mire emlékezünk most. Azt hittem, nehéz lesz megszólalni ez után, de nem. Segítettél. Megszólaltál bennem, és űzted-hajtottad az igazság megismerése felé vágyakozó gondolatokat. Köszönet érte.
Szerkesztőként dolgoztam Budapesten, de a mester segítségére mindig számíthattam. Ott adtuk ki a „Párhuzamos történelem” című munkádat, amelyben édesapád naplója – és a Te útleírásod párhuzamát vontad meg. Párhuzamosok – melyek a végtelenben találkoznak. Itt állunk most, egy ilyen találkozás előtt. Csuda egy dolog ez.

Ha levelet küldtél, nem mulasztottad el oda írni a nevem mögé: ’író’. Senki nem szólít már így egy borítékon. Határtalanul boldog voltam ettől mindig, ha levél érkezett. Nem törődöm bele, hogy ez már nem lehet így. És nincs is így. Te már mindig írsz nekem, amíg élek, mindig meg jön az a boríték, és én ezek után is ugyanolyan örömmel bontom fel.

Írj. Várjuk a további leveleidet, Tibor.

2009 december 8.

Pozsgai Zsolt